építészet

Walden 7, a katalán utópia

A Ricardo Bofill által tervezett bérházat látva az lehet az érzésünk, mintha egy idegen civilizáció űrhajóháza zuhant volna le Barcelona külvárosában.

_MG_3937

Bár blogunk elsősorban a magyar építészettel, magyar építészek munkásságával foglalkozik, időnként azért kikacsintunk a nemzetközi színtérre is, főleg, ha személyes élmények is kötnek minket egy-egy (mű)alkotáshoz. Március elején néhány napot Barcelonában töltöttem és sikerült meglátogatnom néhány igazán rendhagyó építészeti remeket (a kötelező Gaudí-körökön túl), s ezekről már előzetesen is tudtam, hogy írni fogok.

Ebben a cikkben utunk a katalán főváros peremére, Sant Just Desvernbe vezet, ahol egy meglehetősen bizarr létesítmény uralja a főút melletti látványt: súlyos, szögletes, hengeres kitüremkedésekkel bíró, téglaszínű tömb magasodik minden fölé a környéken, mintha csak a valóságban szórakozott volna valaki a Minecraft nevű játékkal és elmentette volna a végeredményt.

Nos, valójában Ricardo Bofill volt az elkövető még az 1970-es években. Az 1939-ben született, vagyis idén már 80. életévét taposó Bofill igen meghatározó egyénisége a spanyol építészetnek, nevéhez olyan művek köthetők, mint például a barcelonai reptér termináljai, a tengerparti W Barcelona Hotel (a vitorláshajót imitáló formája miatt más néven Hotel Vela), a katalán műszaki egyetem irodaháza (Nexus II), a katalán nemzeti színház, a madridi kongresszusi központ vagy a valladolidi Miguel Delibes kultúrközpont. Emellett azonban számos terve megvalósult például Franciaországban, Olaszországban, Csehországban, Marokkóban, Japánban, Kínában és az Egyesült Államokban is.

Bár az életmű igen széles, nem mondunk azzal túlzottan merészet, ha kijelentjük, ha nem is feltétlenül a legismertebb és a legfontosabb, de mind közül a Walden 7 az egyik legkülönlegesebb Bofill-épület (tegyük hozzá gyorsan, hogy az eredetileg éjsötét színű, Kafka kastélynak hívott, szintén Sant Just Desvernben álló háza hasonló elgondolások mentén valósult meg, de az sem ennyire letaglózó).

Az épülete neve formájához méltó: egyrészt Henry David Thoreu Walden – A polgári engedetlenség iránti kötelességről című könyve (amelyben a szerző társadalomból való kivonulását és a Walden-tó melletti remeteségét írta meg), illetve B. Frederic Skinner behaviorista író utópiája ihlette. Skinner Thoreu gondolataiból kiindulva egy kitalált, izolált társadalmi csoport, a Walden 2 életét mutatta be, de egészen a Walden 6-ig is eljutott annak továbbfejlesztésében. Így lett a következő lépcső a Walden 7, amellyel az építész érzésre valóban roppant utópisztikus, zárt hatású világot teremtett meg.

Az eredeti tervek arról szóltak, hogy az egykori gyártelepen három, egymással összeköttetésben lévő épület valósul meg, ebből végül csak egy készült el. Bofill a meglehetősen eklektikus, kesze-kusza összkép ellenére nagyon is jól átgondolt rendszert alkotott meg: a terek nagyjából 30-36 négyzetméteres blokkokból épülnek fel, egy-egy lakás akár egyetlen blokkból vagy éppen 4 egybenyitásából áll. (A körülbelül 4 ezer négyzetméteres, 14 emeletes tömbbe egyébként 446 lakást zsúfoltak bele.)

A blokkos megoldás méhkasra is emlékeztetheti a szemlélőt, azzal a különbséggel, hogy a kevés, elszórt és kicsi ablakok és pici franciaerkélyek nem igazán engedik láttatni a nyüzsgő életet a házban. Nagy kérdés, milyen is lehet lakni ebben a lenyűgöző, ugyanakkor valahol rémisztő komplexumban, ahol a belső udvarok türkizzöld vakolása és a szegélyek kék csempéi meglehetősen morózussá, sterilen nyomasztóvá teszik ezeket a tereket. (A ház eredetileg kívül is nagyrészt csempével volt burkolva, ám ezek hamar elkezdtek lepotyogni az utcára, így inkább téglaszínűre meszelték a falakat.) Ezen komor, már-már a világ egykori leglehangolóbb életterének is titulálható Kowloon Walled City-ét idéző, ám annál ezerszer rendezettebb hangulaton a falréseken átszűrődő fény, az udvar közepén álló szökőkút, illetve a tetőn kiképzett úszómedence próbál némiképp enyhíteni. És ezek valahogyan képesek is arra, hogy vonzóvá tegyék a helyet, bizonyos részletekről még mediterrán tengerparti villák is eszünkbe juthatnak.

Bofill monumentális elképzelése az elmúlt 40 évben mit sem vesztett kissé misztikus, ugyanakkor lenyűgöző voltából. Azt nem állítom, hogy szívesen laknék ebben a gigászban, ugyanakkor a nem egyértelmű dolgokat kereső turisták, fotósok, illetve a modern/posztmodern/futurista építészetért rajongók számára első számú célpont kell, hogy legyen, ha Barcelonában járnak.

_MG_3917

További információk az építészről és munkáiról: www.ricardobofill.com

Vékony Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s