építészet

Feszültséggel teli, visszafogott szépség a Hungária körúton

A Budapest Székesfőváros Elektromos Művei egykori, Hungária (kör)úti transzformátorállomása a két világháború közötti ipari építészet egyik igen szép példája – igazán megérdemelné, hogy új funkcióval felruházva hirdesse tervezője, Bierbauer Virgil nagyságát.

_MG_4560
Bierbauer (Borbíró) Virgilről ugyan már megemlékeztünk a Térlátáson, ez viszont nem jelenti azt, hogyha van alkalmunk alaposabban körbejárni egy-egy remek építész műveit, azoknak ne szentelnénk külön cikket. A közelmúltban lehetőségünk volt bejutni a fővárosi elektromos művek egykori, Hungária körúti transzformátorállomásra, amely a kelenföldi hőerőmű mellett szintén hirdeti, tervezője nemcsak az építészetelméletben (a Tér és Forma folyóirat főszerkesztőjeként) alkotott maradandót.

Az áramelőállítás és -szolgáltatás kezdeteiről hadd idézzem a fent említett, bierbaueres cikkünket: „Az áramszolgáltatás Budapesten 1893-tól vált elérhetővé, akkor még magánvállalatok jóvoltából. A város két céggel állapodott meg, a Magyar Villamossági Rt.-vel és a Budapesti Általános Villamossági Rt.-vel. Hamar kiderült azonban, hogy ez ebben a formában roppant költséges, így a városvezetés, élén Bárczy Istvánnal, az 1910-es évekre saját erőmű kiépítése mellett döntött, ekkor még a gázművek áramszolgáltató csoportjaként működtetve. A vasúton és vízen is megközelíthető helyre, Lágymányosra megálmodott erőmű 1912 és 1914 között épült fel – az építkezés, a bővítés a szolgáltatás fejlődésével további éveken át zajlott. Eredetileg az óbudai gázgyárkomplexummal nevet szerző Reichl Kálmán volt a tervező, aki 1926-ban bekövetkezett haláláig részt is vett a fejlesztésekben. Bierbauer ezután vette át a munkát, és már az ő elképzelései nyomán alakították ki a hőerőmű máig legtöbbet fotózott és emlegetett részét, a kapcsolóházat és annak központi termét.”

30kv-os_halozati_abra
Forrás: Ganz Közlemények

Hamar egyértelművé vált azonban, hogy a fejlődő és növekvő főváros árammal való ellátása további bővítéseket, fejlesztéseket igényel. A kelenföldi központ eredetileg 10 kilovoltos (kV) elosztó feszültsége egyre inkább kevésnek bizonyult, így szükség volt a nagyobb, 30 kV-os átviteli feszültségű rendszer kiépítésére.

„A 10 kV-os elosztóhálózat, amely a villamos energiát transzformátorokon át közvetlenül a fogyasztókhoz szállítja, változatlanul megmaradt. Táplálásuk azonban a kelenföldi áramfejlesztő telep 30 kV-os gyüjtősíneiről tápkábelek segítségével történik, amelyek a város különböző pontjain, egyes körzetek energiaellátására szolgáló és azok terhelés-súlypontjában épített alállomásokba torkollanak. Itt a 30 kV feszültségű energiát transzformátorok 10 kV-га alakítják át és táplálják az elosztóhálózatot. Amíg tehát a 30 kV-os kábelhálózat és alállomások létesítése előtt a régi 10 kV-os hálózatot egyetlen helyről, a kelenföldi áramfejlesztő telepről táplálták, addig a következő 30 kV-os alállomások, mint a Hungária-úti, Markó-utcai, Kárpát-utcai, Visegrádi-utcai, Szentendrei-úti, Kazinczy-utcai és a Simor-utcai alállomások üzembehelyezésével a táppontok száma héttel emelkedett” – írta ezzel kapcsolatban a Ganz Közlemények 1936/18. száma.

 

Az alállomás-hálózat tehát azt segítette elő, hogy a fogyasztókhoz Budapest külső kerületeiben is eljusson a szolgáltatás. Ezen transzformátorházak közül elsőként a Hungária körúti (akkoriban még Hungária úti) épült meg 1930-ban (szorosan követte őt a Györgyi Dénes által megálmodott, szintén nagyon szép, nemrégiben felújított és irodaházzá alakított Markó utcai állomás).

A Víz és Világítás című szaklap 1928/23. számában képes hírben számolt be a Hungária (kör)úti építkezésről. „A transzformátorok primer és secunder oldalon egy-egy olajkapcsoló útján állanak a primer, illetve secunder vezetékekkel kapcsolatban. Ezenkívül úgy a beérkező primer-, mint a kiinduló secunderkábelek és a kettős sínrendszerek között további olajkapcsolók kerülnek elhelyezésére, úgyhogy összesen négy olajkapcsoló-rendszer szerepel. Figyelmet érdemel ezen olaj kapcsolók elrendezése, amely a legmodernebb elvek szerint történt. Az olajkapcsolók ugyanis úgy vannak elhelyezve az egyes, teljesen különálló kamrákban, hogy robbanás esetén az explozió ereje az oldalt fekvő ablakokon át egyenlődhet ki, anélkül, hogy az alállomás egyéb berendezéseiben, vagy személyzetében a robbanás kárt okozhatna” – emelték ki a cikkben. Ez a blokkos beépítés ma is remekül látható.

 

Fentiekből is következik, hogy magát az épületet Bierbauer a funkciójának maximálisan alárendelve tervezte meg – emellett a külső terén az egyszerűségre és visszafogottságra törekedett. A vasbeton szerkezetű, lapostetős áramház ugyan a modernista épületeknél megszokott módon dísztelen, de a téglaburkolatú és vakolt kubusokkal való játék ad neki némi dinamikát: északi oldalát két kiugró, toronyszerű téglatest teszi emlékezetessé, dél oldalát pedig egy üvegfalú félhengerben futó, vasszerkezetű lépcsőház uralja (amelyről a Tér és Forma 1930/2. száma azt írja, éjszaka kivilágítva még látványosabb volt). A lépcsőház egyébként újrahasznosított megoldás a tervezőtől, hiszen a kelenföldi erőműben is igen hasonló kialakítás köszön vissza.

Az épület működéséről viszonylag kevés korbeli információ lelhető fel. A Ganz Közlemények 1936/20. számában az alábbi (alállomásokról általában szóló közlés szerepel): „A földszinten a transzformátorok foglalnak helyet, amelyek cellákban vagy a szabadban vannak elhelyezve. A következő szinten találjuk az olajkapcsolók robbanófolyosóját, mely ablakok nélkül közlekedik a szabadtérrel. Ugyanezen szinten, fallal elválasztva a mérő-működtetőkábelek folyosója, valamint az áramreduktorok cellái nyernek elhelyezést. Ezen a szinten van a relaistábla is. A következő szinten vannak a gyüjtősínek, szakaszkapcsolók, olajkapcsolók és ez utóbbiak hajtószerkezetei, továbbá a vezérlő kapcsolótábla.”

 

A vezérlő kapcsolótábla minden esetben a transzformátorállomások egyik legérdekesebb és leglátványosabb része. Persze a kelenföldi erőműét felülmúlni nem nagyon lehet, de a Hungária körútinak sem kell szégyenkeznie. A még elhagyatottságában és elhanyagoltságában is gyönyörű, lépcsőzetesen emelkedő, sok-sok fényt nyújtó felülvilágító, a zöld kapcsolótábla, illetve a márvány(!) lábazat láttán nemcsak az elektromos szakemberek szíve dobbanhat nagyobbat, hanem a laikusoké is. Idegenvezetőnk felhívta rá figyelmünket, hogy talán a szocializmus éveiben született döntés értelmében a márvány lábazatot a kapcsolótáblához hasonlóan zöldre festették, ami az egyik legértelmetlenebb változtatás, amit az állomás elszenvedett.

Szintén nagyon látványos és izgalmas a rögtön a bejáratnál található lift. A kézi hajtású(!) szerkezet ugyan ma már biztonsági okokból még reprezentációs célból sem használható, de igen szép állapota még így, mozdulatlanságában is lenyűgöző. Mint ahogyan az a megmaradt, 1930-as dokumentum is, amely a liftkezelés szabályait taglalja. (Az ingatlannal kapcsolatos dokumentumok közül szintén érdekes az a II. világháború alatt, 1944-ben született adatszolgáltatási ív, amely a házakat „nem zsidók által lakható”-minősítés szerint osztályozta. Ebből kiderül, hogy a tárgyévben ketten tartózkodtak életvitelszerűen a trafóházban vagy egy akkor még létező melléképületben.)

 

Szintén említést érdemelnek a mívesen kidolgozott lépcsőfokok és a peremek csúszásgátló fémkeretei, illetve a már-már művészi kábelvezetés például a reléteremben. Idegenvezetőnk arra is felhívta figyelmünket, hogy anno a szakemberek még arra is adtak, hogy a csavarok egy-egy elemnél egy szintben, vagy vízszintesen vagy függőlegesen legyenek behúzva.

Az alállomás (amelyet idővel plusz transzformátorokkal, műhellyel és egy óvóhellyel is bővítettek, illetve egy most is működő légoltalmi szirénával is felszereltek) 75 éven át szolgálta a budapestiek igényeit: hivatalosan 2005-ben, a mellé felhúzott modern trafóház kialakításával zárták be. A tulajdonos Budapesti Elektromos Műveknél (ELMŰ) dolgozó idegenvezetőnk elmondta, az eredeti elképzelések szerint ide költöztették volna a jelenleg a Kazinczy utcában (szintén egy egykori transzformátorállomáson) található elektrotechnikai múzeumot, ám ennek kivitelezésekor sajnos ellenállásokba ütköztek. Így az épület immáron 14 éve várja, hogy sorsa jobbra forduljon, bár az idő előrehaladtával egyre bonyolultabb és költségesebb lesz mind a felújítása, mind pedig az esetleges átalakítása. A cégnél ugyanakkor még bíznak abban, hogy valamikor megtalálják az ideális funkciót és az ehhez szükséges forrást.

 

Bierbauer Virgil építészeti munkásságának megbecsülésével sajnos még adós a szakma és a műemlékvédelem: legtöbb, megvalósult terve a jelenben funkció nélkül vagy igen rossz állapotban várja végzetét. Bízzunk benne, hogy idővel a Hungária körúti épület ha nem is váltó- és egyenárammal, de például látogatók sokaságával fog újra megtelni.

Vékony Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s