építészet

Utazás a Bauhaus100 mélyére I.

A modern építészet, képző- és alkalmazott művészetek kedvelői számára az idei évben egyértelműen Németország keleti fele jelenti az egyik legvonzóbb úti célt: alapításának 100. évfordulóját ünnepli ugyanis a Bauhaus-iskola, ahová a közelmúltban nekem is volt szerencsém ellátogatni. Kissé csalódott, ugyanakkor lelkes úti beszámoló következik, középpontban természetesen az építészettel. Első rész.

_MG_7171

Mit is vár az ember egy olyan eseménysorozattól, amely Németországban zajlik? Előzetesen mindenképpen komoly, megismerhető és átlátható tényanyagot, színvonalas kiállításokat, igényes kiegészítő programokat. Bár összegezve ezek nagyobb része tetten is érhető, ugyanakkor meglepő volt, hogy sok esetben elég erős hiátusok övezik a Bauhaus alapításának megünneplését.

A Bauhaust 1919. április 1-jén Weimarban alapították az iparművészeti és képzőművészeti iskola összevonásával. Mivel az igazgató, Walter Gropius másodlagosnak tartotta a festészetet a többi művészet, főleg az építészet mellett, így folyamatos harcot vívott a helyiek ellenszenvével. De emellett politikai támadásokkal, illetve a tanári kar egyes tagjainak ambícióival is meg kellett küzdenie. 1925-ben egy megértőbb közeg, Dessau várta a Bauhaust, ahol saját kollégiumi és iskolaépületét, tanári lakásait, de még egy lakótelepet is felépíthetett az iskola kollektívája. A (főként politikai) ellenszél azonban itt is hamar erősödni kezdett, így Gropius 1928-ban lemondott, s helyére a baloldali nézeteket valló Hannes Meyer ült. Szocialista irányultsága miatt viszont két év után leváltották és helyét a kissé elitista, az oktatást némileg leegyszerűsítő Ludwig Mies van der Rohe vette át. A nemzeti szocialista politikai erők dessau-i és németországi térnyerése azonban megpecsételte a Bauhaus sorsát: bár még sikerült Berlinbe költöztetni az iskolát, 1933-ban a nácik erőszakkal bezárták azt és több tanárt és diákot le is tartóztattak, ezzel vetve véget egy rövid életű, ám annál nagyobb hatású művészeti alkotóközösségnek.

Utunkat direkt úgy szerveztük, hogy kronologikus sorrendben kövessük az iskola kényszerű helyszínváltásait: Berlinbe megérkezve rögvest indultunk is Weimarba, majd onnan következett Dessau, hogy végül Berlint is „bevegyük”.

Térbe hajított, ablaktalan betonkocka
Weimarral kapcsolatosan kettős érzések kavarogtak bennem már az utazás előtt is. Főleg amiatt, mivel a Bauhaus számomra elsősorban az építészete miatt érdekes, és tudtam, hogy a német kultúra egyik fellegvárában igazság szerint vajmi kevéssé forgott az építészet körül a Walter Gropius-vezette iskola működése. Ettől függetlenül bizakodtam, hogy a centenárium okán felhúzott új múzeum majd helyrebillenti az egyensúlyt.

Sajnos nem így lett. Az épülethez sétálva azonnal feltűnt, hogy az átadása óta a környék tereprendezése még nem teljesen sikerült, de maga a múzeum sem hatott meg kívülről: vajon miért elfogadható az „illeszkedéssel nem nagyon törődő, gyakorlatilag ablaktalan betonkocka térbe hajításá”-nak koncepciója egy olyan (részben) építészeti irányzat bemutatása kapcsán, amely a hatalmas (szalag)ablakokkal, függönyfalakkal a világosságra, átláthatóságra törekedett? Ennél még az is jobb lett volna, ha a tervező, Heike Hanada inkább megpróbál a város barokk és klasszicista hagyományaiból meríteni és környezetébe jobban belesimuló múzeumot alkotni. 

A külső után reméltem, legalább majd a belső elkápráztat. Ugyan a többszintes kiállítótérben sok látnivaló és sok-sok információ van, ezek valahogy mégsem állnak össze szerves egésszé, nem igazán derül ki, hogy a kurátorok mit is akarnak itt bemutatni, elmondani. Van ugyan egy érdekesebb, a Bauhaus alapításához vezető háttérismertető, de ezt követően gyakorlatilag semmilyen sorvezetőt nem kap a látogató: érthető ugyan, hogy az adott termekben miről van szó (képzőművészeti alkotások, színház, használati tárgyak, építészet), de nincs egy igazán jó összegzés például arról, milyen célok vezették egyáltalán Gropiust, milyen nehézségekkel küzdött az iskola (főleg Weimarban), hogy alakult az oktatás rendszere. Az már csak hab a tortán, hogy a hosszú falakra zsúfolt különféle műveknél, fotóknál, dokumentumoknál nem közvetlenül az alkotások mellé írták a legfontosabb információkat, hanem inkább egy adott pontba. Ez persze bevett szokás kiállítások esetében, de itt inkább zavaró, mert sokszor métereket kell sétálni például ahhoz, hogy megtudjuk, ki festett mondjuk egy képet.

Szintén jó lett volna akár csak egy szöveges felsorolás, kik is voltak a Bauhaus diákjai, de még a tanárok esetében se sikerült mindenkinek igazán jól bemutatni a vonatkozó munkásságát. És még sokszor a próbálkozások is rosszak: Breuer Marcell vagy Mies van der Rohe bútorait több esetben is olyan zsúfolt sorokba sikerült rendezni, hogy azok élvezhetetlenek. Bár tudom ezeket, de Breuerhez kapcsolódva vártam volna egy ismertetőt, hogyan jutott el a csővázas bútorok megtervezéséig, vagy miért lett leghíresebb művének a neve Vaszilij-szék (vagy hogy miért nem ő lett Gropius utóda Meyer helyett). A rossz minőségben kinyomtatott fotókról, illetve a három igazgatóról (Gropius, Meyer, Mies) szóló, logikátlanul kialakított termekről pedig inkább már szót sem ejtek.

Persze vannak jó dolgok is. Beleülhetünk több, bauhausos által tervezett székbe (bár elég lehangoló az üres helyiség a koncepciótlanul odahányt bútorokkal). Megnézhetjük Molnár Farkas remek vörös kockaház-tervének makettjét (bár ennél is érdekes lenne némi szöveges adalék). Láthatjuk, hogy Gropius legkomolyabb belső ellenfele, Johannes Itten milyen módon értelmezte a grafikát és a festészetet. Megismerkedhetünk Moholy-Nagy László munkáival (jó érzés magyar mondatokat is olvasni). Belepillanthatunk, Oskar Schlemmer miképpen gondolta újra a (mozgás)színházat. De megnézhetjük a különféle, igen szép, sok esetben még ma is roppant frissnek és praktikusnak tűnő használati tárgyakat is. Viszont kár, hogy a kurátorok a Bauhaus-plakátoknak és a tipográfiának csak minimális szerepet adtak (de ezt nem csak Weimarban hiányoltam).

Szomorú örökség
A múzeum utolsó, legfelső emeleti helyiségéből az igen meredek lépcsőházba fordulva, az ablakból szomorú mementó sziluettje látszik a horizonton. A városhoz közel létesült ugyanis a buchenwaldi kényszermunka- és koncentrációs tábor, amelynek a Bauhaushoz is van némi köze. Egyrészt több diák is a tábor „lakója” volt, és elvileg közülük többen a tábor kialakításában, megtervezésében is részt vettek (még ha nem is feltétlenül önszántukból). A Moholy-Nagynál is tanult, kommunista nézeteket valló Franz Ehrlich építész-grafikust például a tábor bejárati vaskapujának kialakítására kényszerítették, rajta a Jedem das Seine-felirattal (magyarul: Mindenkinek a magáét), de a parancsnoki szoba több bútorának megtervezésével is megbízták. A felirat kapcsán egyébként Ehrlich olyan megoldást választott, amellyel némiképp lázadni tudott a földi pokol kapujában: betűtípus gyanánt a nácik által elfajzott művészetnek titulált Bauhaus-stílust, pontosabban a mestertanár Joost Schmidt tipográfiáját vette alapul.

buchenwald
A buchenwaldi tábor bejárati vaskapuja, rajta a Franz Ehrlich által tervezett felirat (Fotó: Vékony Zsolt)

Maga a tábor természetesen igen szívszorító és emiatt szomorúan különleges hangulattal bír. A kegyetlen náci (majd a háború utáni fogolytáborrá alakítás miatt szovjet) módszerek és szisztematikus tömegpusztítás eredményeként több tízezer ember halálának színhelyévé váló Buchenwald néhány óra alatt is képes komolyan rátelepedni bárki lelkére és megszaggatni azt.

Ház háromtagú családnak
A némileg csalódást keltő és nyomasztó élmények mellett viszont nagy felüdülést jelentett az első, klasszikusabb értelemben vett Bauhaus-ház, vagyis az 1923-as, első Bauhaus-kiállításra megépített, háromtagú család számára kialakított Haus am Horn meglátogatása (nem megfeledkezve arról, hogy a bauhausosok első megvalósult épülete a Sommerfeld-ház volt, ám ez a faipari tulajdonos, Adolf Sommerfeld igényei miatt nem a klasszikus Bauhaus-irányelvek szerint készült el).

_MG_7201
A weimari egyetem épülete / Fotó: Vékony Zsolt

A ház felé tartva még útba ejtettem azt a helyet is, ahol maga a Bauhaus működött: az iparművészeti iskolát vezető Henry van de Velde által kialakított épület legizgalmasabb részei mindenképpen a műtermeket rejtő, nyeregtetőbe is „beleharapó”, hatalmas ablakok. (Bár bejutni nem sikerült, de szintén érdekesek a belsőkben Oskar Schlemmer nemzeti szocialisták által levakolt és eltüntetett, majd az 1970-es években restaurált falfestményei és domborművei is.) 

Bár az Am Horn (Szarv)-dombon létesített ház esetében is vannak hiányosságok (a különféle helyiségekben sokszor csak földre húzott vonalak vagy vázak jelzik az eredeti bútorok helyét – mibe került volna akár utángyártott bútorokat betenni ide?), ugyanakkor a szépen felújított épület jól visszaadja az iskola lakással, lakótérrel kapcsolatos elképzeléseit – azzal együtt is, hogy ezt a házat nem is építész, hanem a festő Georg Muche tervezte. Letisztult, átgondolt, arányosan kiszámolt szobák, praktikus bútorok jellemezték-jellemzik az egész épületet.

A központi, nagy nappali köré szervezett Haus am Horn még mai szemmel is igencsak kellemesnek hat. A nappali ugyan klasszikus értelemben véve ablaktalan, ugyanakkor roppant ügyesen van megoldva természetes fényigénye: a falak tetősíkból való kiemelése révén sikerült elhelyezni két, szép szalagablaksort, amely a déli és nyugati tájolás révén éppen elég világosságot ad. Az eredeti belsők kialakításában többek között Breuer Marcell, Moholy-Nagy László, Alma Buscher, Erich Brendel, Benita Otte, Gunta Stölzl, Erich Dieckmann, Theodor Bogler, Alfred Arndt, Josef Maltan, Martha Erps és Pap Gyula működtek közre. 

Külön érdekesség, hogy a kissé talán szűkös, ám kellően praktikus szülői hálószobák mellett szándékosan nagyobb a gyerekszoba. De szellemes az étkező színes linóleumpadlója és a konyha elrendezése is abszolút otthonos hangulatot áraszt (a feltehetően a múzeumi dolgozóknak ide berakott mikrohullámú sütő mondjuk sokat ront az összképen). Szerencsére a lapostetős, csontfehérre festett épület (amelyet a helyiek külalakja miatt kávédarálónak is csúfoltak) a jelenben az eredeti elgondolás szerint van helyreállítva, megszabadítva a már elkészülte után pár évvel is végrehajtott módosításoktól, toldásoktól.

Vékony Zsolt

A cikk második része itt olvasható.

Utazás a Bauhaus100 mélyére I.” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s