építészet

Utazás a Bauhaus100 mélyére II.

A modern építészet, képző- és alkalmazott művészetek kedvelői számára az idei évben egyértelműen Németország keleti fele jelenti az egyik legvonzóbb úti célt: alapításának 100. évfordulóját ünnepli ugyanis a Bauhaus-iskola, ahová a közelmúltban nekem is volt szerencsém ellátogatni. Kissé csalódott, ugyanakkor lelkes úti beszámoló következik, középpontban természetesen az építészettel. Második rész.

_MG_7310

Mit is vár az ember egy olyan eseménysorozattól, amely Németországban zajlik? Előzetesen mindenképpen komoly, megismerhető és átlátható tényanyagot, színvonalas kiállításokat, igényes kiegészítő programokat. Bár összegezve ezek nagyobb része tetten is érhető, ugyanakkor meglepő volt, hogy sok esetben elég erős hiátusok övezik a Bauhaus alapításának megünneplését.

A Bauhaust 1919. április 1-jén Weimarban alapították az iparművészeti és képzőművészeti iskola összevonásával. Mivel az igazgató, Walter Gropius másodlagosnak tartotta a festészetet a többi művészet, főleg az építészet mellett, így folyamatos harcot vívott a helyiek ellenszenvével. De emellett politikai támadásokkal, illetve a tanári kar egyes tagjainak ambícióival is meg kellett küzdenie. 1925-ben egy megértőbb közeg, Dessau várta a Bauhaust, ahol saját kollégiumi és iskolaépületét, tanári lakásait, de még egy lakótelepet is felépíthetett az iskola kollektívája. A (főként politikai) ellenszél azonban itt is hamar erősödni kezdett, így Gropius 1928-ban lemondott, s helyére a baloldali nézeteket valló Hannes Meyer ült. Szocialista irányultsága miatt viszont két év után leváltották és helyét a kissé elitista, az oktatást némileg leegyszerűsítő Ludwig Mies van der Rohe vette át. A nemzeti szocialista politikai erők dessaui és németországi térnyerése azonban megpecsételte a Bauhaus sorsát: bár még sikerült Berlinbe költöztetni az iskolát, 1933-ban a nácik erőszakkal bezárták azt és több tanárt és diákot le is tartóztattak, ezzel vetve véget egy rövid életű, ám annál nagyobb hatású művészeti alkotóközösségnek.

Utunkat direkt úgy szerveztük, hogy kronologikus sorrendben kövessük az iskola kényszerű helyszínváltásait: Berlinbe megérkezve rögvest indultunk is Weimarba, majd onnan következett Dessau, hogy végül Berlint is „bevegyük”.

Kihalt utcák, felemelő aura
Amennyire tartottam attól, hogy Weimar kevéssé von majd bűvkörébe, annyira bíztam benne, hogy Dessaunak a Bauhaussal kapcsolatos öröksége igen. Bár itt is értek csalódások (illetve nem maradt időnk mindenre), összességében utunk egyik legérdekesebb része volt a szász városka egyes részeinek megismerése.

Igaz, megérkezésünkkor sokkoló látvány fogadott minket: a vasútállomás lépcsőin és az épület előtti parkban mindenfelé dologtalan fiatalok iszogattak, heverésztek a fűben vagy ücsörögtek kempingszékeken – csomagjaik arra engedtek következtetni, hogy csak átutazóban vannak (talán épp egy fesztiválra vagy onnan hazafelé). A körülöttük szerteszét elhajigált szeméthalom viszont nem volt túl kellemes látvány. Elsőre meg is ijedtünk, hogy Németország „nyóckerjében” kell felfedezzük a Bauhaus-iskola legizgalmasabb nyomait, de szerencsére az első impressziók csalókának bizonyultak (másnapra nem csak a feltételezett átutazók tűntek el, hanem a szemét is).

Azzal jártunk egyébként a legjobban, hogy vasárnap és késő délután érkeztünk meg Dessauba, így még volt arra időnk, hogy kora este legalább kívülről körbejárjuk a mestertanárok házait, illetve az iskolát. Ez amiatt bizonyult remek döntésnek, mivel egy lélek sem járt egyik helyen sem, így az elkészített fotókba nem zavartak bele mindenféle turistacsoportok – plusz így sokkal jobban magunkba szívhattuk azt a különleges aurát, amely ezekből az építészeti remekekből áradt.

Itt ért viszont egy komoly csalódás (amellett, hogy lemaradtunk a sarki, Mies van der Rohe-által tervezett ivócsarnok nyitva tartásáról). Előzetesen valahogy nem jutott el a tudatomig, hogy a II. világháború során elpusztult házak (Gropiusé, illetve a Feininger/Moholy-Nagy közös házból Moholy-Nagyé) esetében nem törekedtek a teljes rekonstrukcióra, Bruno Fioretti Marquez építész inkább bizarr csontvázakként építette őket újra (gyakorlatilag vakolatlanul, az ablakok helyére egybefüggő tejüveget téve, az erkélykorlátokat el-, a belsőt pedig teljesen nyersen hagyva). Nem igazán értem, mit tesz hozzá ez a modern újraértelmezés az egyébként gyönyörű és látványos házsorhoz (leginkább semmit, bosszantóan félkésznek hatnak ezek a házak), koncepciójában legalább annyira elhibázottnak érzem, mint a weimari múzeumot. És főleg megdöbbentő ez az elgondolás annak fényében, hogy ez a házsor elméletileg az UNESCO Világörökség része. Itt érdemes megjegyezni még azt is, hogy Dessauban szintén épül egy új múzeum, amely várhatóan szeptemberben nyílik meg. Fura, hogy nem sikerült a centenárium kezdetére elkészülni vele (hacsaknem szándékos a csúsztatás), de legalább ez az épület üveghasáb alakjával valamelyest jobban passzol majd a Bauhaus-szemlélethez. Az új múzeumot tehát nem volt módunk megtekinteni (csak elsétálni a közelében), de ha arra gondolok, hogy 2025-ben lesz a centenáriuma az iskola Dessauba költözésének, mindez majd újabb indokot adhat a visszatérésre – főleg, hogy most nem tudtunk eljutni a bauhausosok által megálmodott Törten-lakótelepre sem.

Jelenig ható megoldások
Másnap tehát visszatértünk a tett színhelyére, hogy ezúttal belül is megtekinthessünk mindent, amit csak lehetett. A fentebb említett okok miatt Gropius és Moholy-Nagy részben rekonstruált lakóterei sajnos kevés izgalmat tartogattak, a többi, látogatók előtt is nyitva álló épület viszont annál többet. Itt is hiányát éreztem mondjuk a Haus am Hornban tapasztaltaknak, miszerint üdvös és még nagyobb élményt nyújtó lett volna a különböző helyiségeket lehetőség szerint körültekintően berendezni, hogy ne csak üres szobákban bolyongjon az ember. Persze a látottak így is bőven meggyőztek arról, hogy bármikor és azonnal beköltöznék egy ilyen házba – ha lehetne.

Georg Muche lakrésze volt a legjobban berendezett (Oskar Schlemmeré pedig nem látogatható), bár itt is többnyire csak egy-két bútor bukkant fel a szobákban. Ugyanakkor jól esett érzékelni azt a kontrasztot, amely a külsők és a belsők között „feszült”: míg kívül a hófehér falak és a fekete ablakkeretek, korlátok dominálnak, belül szinte minden színesre lett mázolva, hangulatossá és otthonossá téve a helyiségeket. Ez igaz volt a lépcsőházakra is, ahol a pirosra, kékre vagy feketére festett, izgalmasan hajló csőkorlátok nemcsak a kezet, hanem a szemet is vezették (és pluszban elkápráztatták). Azt többnyire a házak üres állapotában is könnyen meg tudtuk állapítani, hogy a mestertanárok mely szobákat használták műterem gyanánt (is): ahol természetesen a legnagyobb ablakokon át szűrődhetett be a fény (a látványon egyedül az ablakokba szerelt radiátorok rontottak). Reménykedtem abban, hogy az erkélyekre, illetve a tetőre is ki lehet jutni, de sajnos erre hiába áhítoztam.

Ebből a fákkal övezett, madárcsicsergéssel tarkított, idilli környezetből csupán pár utcányit kellett sétálni, hogy az iskolakomplexumot is bejárhassuk. A modernizmust kevéssé kedvelők számára kissé talán meglepő lehet, hogy gyakorlatilag üres termeket és folyosókat csodálhat meg az ember, de aki kicsit is kedveli a Bauhaus-stílt, annak igazi felüdülést jelenthet az itt eltöltött néhány óra (ez persze annak fényében akár több is lehet, ha valaki olyan szerencsés, hogy a kollégiumban tud magának szállást szerezni).

Itt is hiányoltam azért a fontosabb tényadatok felsorolását (idővonal, tanári kar és diákság névsora), de bőven kárpótolt az, hogy bejárhattam a több magyar művész (például Breuer Marcell, Molnár Farkas, Forbát Alfréd, Kárász Judit, Berger Otti, Weininger Andor, Sebők István) által is látogatott iskola egykori helyiségeit. A hatalmas, függönyfalak miatt világos tantermek és műhelyek (milyen jó, hogy a nagy üvegfelületeknek hála a fotózás is igen könnyen ment), az itt is szemkápráztatóan szép és kényelmes lépcsőházak, az irodákat rejtő és két épületrészt összekötő híd, a roppant ötletes ablaknyitó szerkezetek, a kollégiumi tömb látványos erkélyei mind-mind marasztaló élményeket jelentettek (sajnos a Breuer-féle, restaurált széksorokkal bíró előadóterem zárva volt). Ahogyan maga a kantin is a viszonylag baráti árfekvésével és kecsegtető kínálatával.

Az aszimmetrikusan, mégis logikusan és remek arányérzékkel összeállított komplexumot be- és körbejárva szerintem a többségnek ugyanaz juthat eszébe: hogy mennyire frissek ezek a lassan száz éves ötletek, ezen megoldások milyen nagy számban köszönnek vissza a mai építészetben (gondolok itt például a hatalmas üvegfelületekre, az átlátható és szellős terekre, a világos színhasználatra vagy akár a bútorokra, berendezési tárgyakra). Örömteli, hogy a rövid ideig a nácik által is használt épületeket bár megviselte a háború, illetve az évtizedekig tartó, kelet-német nemtörődömség, de végül értő, műemlékvédő kezeknek sikerült a közel eredeti állapotokat visszaállítaniuk.

Önmagához mérten igaz
Túránk – ahogyan maga a Bauhaus iskola is – Berlinben ért véget, ahol persze szintén nem sikerült a centenáriumra kibővíteni az ottani archívumot-múzeumot, így csupán egy a nagyobb üzlethelyiség terét kitöltő átmeneti kiállítóhelyet látogattuk meg. Bár a méreteiből adódóan a kiállítás túl sokat nem akart és nem is tudott markolni a dicső múlt megidézéséből, de itt legalább végre volt egy remek kis összefoglaló az iskola történetéről (és egy térkép arról, Németországban hol érdemes még ismerkedni az iskola építészeti munkásságával), a galérián pedig a Bauhaus női tagjait ismerhettük meg egy-egy fotó és néhány mondat erejéig (ebből szerencsére nem maradt ki sem Berger Otti, sem pedig Kárász Judit).

Összegezve ezt a párnapos túrát, a csalódást keltő elemei ellenére is abszolút megérte végigjárni Weimart, Dessaut és Berlint: nemcsak, hogy ajánlom azoknak, akik érdeklődnek a modernista építészet e három bölcsője iránt, hanem abban is biztos vagyok, hogy magam is vissza fogok még térni ezekbe a városokba. Már csak amiatt is, mert főként Dessauban igaznak találtam Walter Gropius sorait, miszerint „(e)gy modern épület építészeti jelentőségét kizárólag saját arányai határozhatják meg: önmagához mérten kell igaznak, logikusan felépítettnek lennie, mindenféle hazugságok és közönségesség nélkül.”

Vékony Zsolt

A cikk első része itt olvasható.

Utazás a Bauhaus100 mélyére II.” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s