építészet

Előre a szocializmus sugárútján!

Bár a II. világháborút követően rövid ideig Magyarországon is teret kellett nyerjen a szovjet szocialista-realista (szocreál) alapokon nyugvó sztálinista építészet, hazánkban a stílus azon gigantomán, monumentalista irányzatának végül nem termett babér, amelynek jó példája a lengyel Kultúra és Tudomány Palotája, a litván tudományos akadémia központja vagy a román Szabad Sajtó Háza. Ebben a „versenyben” az NDK sem akart anno alulmaradni, viszont a kelet-németek nem vacakoltak azzal, hogy felhúzzanak valami nagy épületet, inkább megalkották a szocializmus sugárútját.

_MG_7572

Berlin egyik legfontosabb, keleti irányból bevezető útja, a Grosse Frankfurter Strasse a város nagy részével egyetemben óriási károkat szenvedett el a II. világháborús harcok következtében: az itt álló nagypolgári házak zöme a bombázások során szinte teljesen elpusztult. A harcok lezárulta persze egyéb változásokat is hozott, hiszen a kettészakadt ország és kettészakadt főváros más-más fejlődési utat járt be. A Grosse Frankfurter Strasse Berlin szovjetek által megszállt részére esett, ahol viszonylag hamar megindult a kommunista rendszer kiépítése. Az 1949. október 7-én megalapított Német Demokratikus Köztársaság (NDK) ugyanabban az évben meghozott egyik első döntése az volt, hogy a szétbombázott utat Sztálin 70. születésnapjának tiszteletére átnevezték Sztálin sugárútra (Stalinallee), majd megindult a terület rendezése, az 1950-es években pedig az új, szocialista irányvonalhoz jobban passzoló épületek megtervezése és építése is.

„(H)ozzájárulva a nemzeti egységért vívott harchoz”
A vállalkozás vezetője Hermann Henselmann volt, aki korábban Gotha és Weimar városainak főépítészeként is tevékenykedett, s igen sok kritikát kapott modernista felfogásáért. A Sztálin sugárút megtervezésekor tehát gyakorlatilag meg kellett hasonuljon, hiszen a sugárút házait a szocialista-realista alapokon nyugvó sztálinista építészet formakészletéből kellett kialakítania (persze ebben akadtak partnerei). Ez az aspektus különféle építészeti stílusok vegyítéséből jött létre, s célja az olyan elfajzott, imperialista felfogások visszaszorítása volt (bár nagyban inspirálódtak az amerikai felhőkarcoló-építészetből), mint amilyeneket a modernista vagy a Bauhaus törekvései jelentettek. Így Henselmann-nak is vissza kellett nyúlnia olyan irányzatok felé, mint a klasszicizmus, a neogótika, kis részben a barokk és az art deco. (A szocreál építészet egyébként Magyarországon is előírt irányzat volt az 1950-es évek első felében – éppen emiatt a magyar köznyelv még mindig helytelenül aggatja rá ezt a jelzőt mindenre, ami hazánkban a Kádár-rendszer alatt épült.)

A Sztálin sugárút kapcsán remekül visszatükröződnek a szocialista magamutogatás, megalománia tünetei: a nagyjából 2 kilométer hosszú sugárutat a katonai parádék, felvonulások okán közel 90 méter szélesre bővítették, s természetesen az út mentén sorakozó házak többségéről sem lehet elmondani, hogy visszafogottak, szerény kialakításúak lennének. Az út egészéről szerényebb formában eszünkbe juthat a magyar szocialista nehézipar központjává tett Dunaújváros (Sztálinváros), a pártház terét és a vasművet összekötő, szintén a nagy szovjet vezetőről elnevezett sugárútja (a jelenben: Vasmű út) is, amelyet szintén az 1950-es években alakítottak ki Weiner Tibor irányítása mellett.

A német építkezést egyébként maga Rákosi Mátyás is meglátogatta 1952-ben, amelyről az akkor Szabad Népként megjelenő Népszabadság kellően ömlengő tudósítást közölt. „Az építkezés területére érkező kormányküldöttséget lelkes éljenzéssel fogadták az építőmunkások. Az épülő házak falára a munkára hívó jelszavak, a szocialista felajánlások mellé német és magyarnyelvű üdvözleteket helyeztek el, amelyek a két nép örök barátságát és a magyar nép vezérét, Rákosi elvtársat éltetik. A küldöttség először az egyik hatalmas épületbe, a Sportpalotába tért be. Ez a Sztálin-út egyetlen épülete, amely már a berlini VIT idején készült el; alig néhány hónapos rohammunkával építették. Az épület egyik emeletén most kiállítás van, amely a Sztálin-sugárút építését mutatja be. (…) Az épületek modelljei, tervrajzai megkapóan szépek. Mentesek a »kockaepületek«, »skatulyaházak« sivárságától. Követik a híres új moszkvai magasépületek nagyszerű példáját. De ugyanakkor megőrzik és továbbfejlesztik a német építőművészet legjobb hagyományait. Az épületek egyik tervezője Henselmann professzor, nemzetidíjjal kitüntetett akadémikus elmondotta »Az épületek tervezését mélyenszántó ideológiai vita előzte meg. Megállapítottuk: az a törekvésünk, hogy kövessük a német építőművészet legszebb nemzeti hagyományait, hozzájárulva a nemzeti egységért vívott harchoz is« Rákosi elvtárs mosolyogva megjegyezte, a mi építőművészeink sokat tanulhatnának a Sztálin-sugárút tervezőitől. (…) Az önkéntes brigádok által eltakarított romokból rengeteg használható építőanyag kerül elő: 34 millió téglát és 1000 tonna acélt bocsátottak ilyen módon az építkezés rendelkezésére. Az építkezés meggyorsítására hazafias építési kölcsönt adtak ki – az új lakások jelentős részét pedig a kölcsönjegyzők között sorsolják ki.”

Valóban a cikkben említett „Sportpalota” volt az első épület, amelyet felhúztak a sugárúton –őrült tempóban készült, s avatása az 1951-es világifjúsági és diáktalálkozó (VIT) idején zajlott (kicsivel később, mint a vele szemközt felállított Sztálin-szoboré). A kapkodást jól jelzi, hogy a tetőzetet ideiglenes szerkezet tartotta, amelytől viszont nehezen lehetett látni a nézőtérről. Az épületet Richard Paulick tervezte, akinek neve a Bauhaus-iskola által kialakított Törten-lakótelep kapcsán ismerős lehet, hiszen Georg Muche társa volt a kísérleti, úgynevezett Stahlhaus, vagyis Acélház létrehozásában. A sportpalota szobrokkal övezett, klasszicista beütésű, oszlopos bejárattal bírt és nagyjából 5 ezer néző fért el benne egyszerre – többnyire kézilabda, röplabda és bokszmérkőzések helyszíne volt (egyéb rendezvények, gyűlések és kiállítások mellett). Érdekesség, hogy a közeli, II. világháborúban megsérült Szent Piusz-templom tornyát direkt nem építették vissza eredeti magasságában, hogy ne zavarjon bele a sportpalota látványába. Igaz, végül a csarnok csak alig 20 évig állt: éppen a gyors ütemű megépítése okozta vesztét, ugyanis olyan jelentős statikai károsodásokat fedeztek fel benne, amelyek miatt végül 1972-re inkább elbontották az egészet – helyére egy mívesebb panelsort húztak fel.

A fenti, Szabad Népből idézet cikk, illetve a sportcsarnok megismert története alapján egyébként a minden téren kiemelkedő vállalás a valóságban persze komoly problémákkal küzdött és áldozatokkal is járt. Egyrészt nem volt könnyű a keleti oldalon tartani a szakképzett munkaerőt, amelynek zöme inkább Nyugat-Berlinbe vagy még messzebb menekült a kommunista rezsim elől, másrészt a szükséges pénz előteremtése sem ment könnyen egy háborút elvesztő országban (az idézetben szereplő „hazafias építési kölcsön” inkább azt jelentette, hogy kötelezték a berlinieket, járuljanak hozzá a költségekhez), harmadrészt az ötéves tervek és sztahanovista mozgalmak teljesen kizsigerelték az építkezésen dolgozókat.

A kelet-német felkelés
Utóbbi következménye volt a keleti blokk első forradalmi fellángolása, amely kelet-német felkelésként vonult be a történelemkönyvekbe. 1953-ban az NDK vezetése szovjet egyetértéssel az életminőség javítását, illetve a nyugatra szökött kelet-németek hazacsábítását célzó intézkedéseket hozott. Mindez azonban arra sarkallta a lakosságot, hogy további követelésekkel álljanak elő. Ráadásul a reformok, a kisajátított tulajdon részbeni visszaszolgáltatása kevéssé érintette a munkásosztályt, akikre az egész kommunista rendszer épített. A túlfeszített húr akkor pattant el, amikor a Sztálin sugárút építőmunkásainak bérét 10%-kal csökkentették, a teljesítendő normákat viszont emelték: ez már sok volt a melósoknak, akik sztrájkolni kezdtek és elégedetlenségükhöz hamarosan több ezren csatlakoztak, majd országos szinten is szinten forradalmivá vált a hangulat.

_MG_7883
Ez volt a Miniszterek Háza, a kelet-német felkelés központi helyszíne / Fotó: Vékony Zsolt

A szovjetek ekkor közbeavatkoztak: 1953. június 17-én reggel megkezdődtek az első letartóztatások. A délelőtti órákban a tüntetés több helyen nyílt felkelésbe csapott át. A börtönök és rendőrkapitányságok előtt a tömeg a fogvatartottak szabadon bocsátását követelte. A Wilhelmstrassén álló, egykor a Légügyi Minisztériumnak épült Minisztériumok Házánál (ma a Szövetségi Pénzügyminisztérium használja) már a délelőtti órákban is körülbelül 60 ezer ember tartózkodott. Bár a hangulat békés volt, a hátsó sorokban állók elkezdték nekinyomni a tömeget a rendőrfalnak, s ezt a karhatalmisták támadásként fogták fel. Gumibotokkal vonultak a tömeg ellen, akik viszont kövekkel és botokkal válaszoltak. Az összecsapásnak számos sérültje volt. A Brandenburgi kapunál egy fiatal tüntető letépte a kapu tetejére tűzött vörös zászlót, amit társai nagy ovációval fogadtak. Helyére fekete-piros-arany színű nemzeti lobogót szerettek volna tűzni, de ezt a szovjet katonaság megakadályozta, tüzet nyitott a kapura felmászókra.

_MG_7897
Pillanatképek a kelet-német felkelésről / Repró: Vékony Zsolt

Dél környékén már tankok és páncélozott csapatszállítók érkeztek a Minisztériumok Háza elé, és fegyverrel is felléptek a felkelők ellen. A szovjet és német fegyveresek igyekeztek riasztólövésekkel oszlatni, de esetenként előfordultak tömegbe lövések is. A délutáni és esti órákra sikerült a tüntetőket feloszlatni, Berlinben helyreállt a rend (bár megtorlások és kivégzések még zajlottak az elkövetkező napokban). Hogy pontosan hány ember veszítette életét a zavargásokban, a kommunista rendszer inkább eltussolta, de feltehetően nagyjából 100 áldozatot követelt a felkelés leverése.

Esküvői torta-házak és Sztálin fürdőszobája
Az építkezést tehát csak rövid időre akasztotta meg a sztrájkba lépő munkásság. A sugárút legmarkánsabb épületei, a Strausberger Platz ikerházai (Haus des Kindes és Haus Berlin), valamint a Frankfurter Tor fároszra hajazó és a berlini dómra is utaló tornyai a felkelés utáni években készültek el – utóbbi kettőt már a tér nevéből fakadóan is egyfajta városba bevezető kapunak szánták. Mindet a már említett Hermann Henselmann tervezte: a hátrébb ugratott felsőbb szintekkel bíró ikerházak felhőkarcolókat (illetve emeletes esküvői tortákat) juttathatnak eszünkbe, a Frankfurter Tor tornyai kapcsán pedig azon lamentálhatunk, a reprezentativitás mellett vajon volt-e, van-e bármiféle funkciója e két üvegkupolának.

A magamutogatáson és esetenként erőltetett stíluskeverésen túl azért be kell látnunk, hogy ezek a házak egytől-egyig igen színvonalas és látványos épületek, legalábbis masszivitásuk, (vasbeton) vázuk időtállósága tekintetében mindenképpen. A németek ebben az esetben egyáltalán nem spóroltak az anyaggal és a minőséggel – nem csoda, hogy főképp élmunkások, illetve vezető tisztségviselők költözhettek a több ezer, a lakhatási gondokat is enyhítő lakásba. Ezek akkoriban igazi luxusapartmanoknak számítottak a berendezés, a központi fűtés vagy a liftek okán, de a házak aljában (később azok közelében külön pavilonokban) kialakított üzletek, iskolák és óvodák, orvosi rendelők már-már külön kis várossá tették a sugárutat.

(Érdekesség, hogy a sugárút házai vagy üzletei közül többet szocialista nagyvárosok után neveztek el, így volt például Varsó és Moszkva kávéház, Haus Budapest és Budapest étterem is – utóbbi kettőt a Karl Marx sugárút 91. szám alatti házat jelentette.)

A szovjet vezető 1953-as halála, és az utána következő desztalinizáció ugyanakkor a Sztálin sugárút mindennapjait is befolyásolta. Egyrészt 1961-ben az út felvette a Karl Marx sugárút (Karl Marx allee) nevet, amelyet azóta is őriz, másrészt a folytatódó építkezések minősége is romlani kezdett. Több házat például kerámiacsempével fedtek be (innen eredt a 2000-es években elhintett „Sztálin fürdőszobája”-gúnynév), amelyek már az 1950-es évek folyamán is elkezdtek lepotyogni a falakról, s a berlini fal lebomlásáig nem is feltétlenül foglalkoztak azok pótlásával (de manapság is észrevehetünk itt-ott hiányzó burkolóelemeket).

Másfelől a sugárúton (legfőképp az Alexanderplatz és a Strausberger Platz között) az 1960-as évektől teret nyertek a letisztult, modernista hasábházak (részben panelházak), amelyeket próbáltak ugyan legalább a homlokzat terén valamelyest belesimítani az összképbe, de azért látszik, hogy ezeknél már nagyobb szerepet játszott a költséghatékonyság. A berlin látképét alapvetően meghatározó tévétornyot is tervező Henselmann 1972-ben visszavonult, de a sugárút fejlesztése kapcsán helyét már korábban átvették olyan építészek, mint Edmund Collein, Werner Dutschke vagy Josef Kaiser. Ekkortájt, az 1960-as évek első felében kezdték meg a külön szolgáltató-pavilonok, éttermek és egyéb kulturális létesítmények kialakítását is a Karl Marx sugárúton. Megépült például a Moszkva kávéház (sarkán az égbe törő Szputnyik műholddal), a Kozmosz mozi (ma rendezvényközpont), a Kino International, mellette a Mokka tej- és jégbár (ma Alberts étterem), illetve Henselmann tervei szerint megvalósult a kongresszusi központtal kiegészített, Walter Womacka szép körmozaikjával díszített, a jelenleg is oktatási célokat szolgáló Tanárok Háza, vagyis a Haus des Lehrers toronyház.

STOP WARS
A nem éppen dicső múlt ellenére egészen különleges érzés a jelenben végigsétálni a szocializmus egykori sugárútján. Bár a fentiek alapján tudjuk, micsoda értelmetlen, áldozatokkal teli vállalkozás volt ez, ugyanakkor mégis fontos mementója egy utópisztikus korszaknak. Ráadásul akárhogyan is nézzük, nem lehet rossz ezekben a házakban lakni: a széles sugárút ugyanis nem csupán a hömpölygő autófolyam terepe, hanem bőven gondoltak a zöldkörnyezet, a pihenőövezetek kialakítására is. Maguk a házak pedig felújított állapotukban rendezett, kellemes hatást keltenek, s gyanítom, a lakások többsége is kényelmes és tágas.

haus_der_statistik-flickr-chris_alban_hansen
Haus der Statistik / Kép forrása: Flickr – Chris Alban Hansen

Ottjártunkkor azért megállapíthattuk, hogy a sugárút nyugati felén lenne mit rendbe tenni: meglepő a teljesen kicsontozott, aljában kiállítás-maradványokat rejtő, homlokzatának felső sávjában hatalmas, piros betűs STOP WARS-felirattal bíró egykori Haus der Statistik épülete, illetve épp zajlott is valamiféle útfelújítási vagy mélyépítési munka. Emellett szomorúan konstatáltuk, hogy a Moszkva kávéház zárva van, és hogy a Kino Internationalt sem láthattuk teljes egészében a homlokzat felállványozása miatt. Aki Berlinben jár és megfordul az Alexanderplatzon, ne legyen rest a Karl Marx sugárúthoz is elsétálni és legalább egy szakaszát végigjárni – főleg, hogy a Frankfurter Tortól pár utcányira a Szimpla berlini romkocsmájához is könnyedén el lehet jutni.

Vékony Zsolt

Előre a szocializmus sugárútján!” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s