építészet

Ultraszéles vászon az ultraszéles sugárúton

A Karl Marx sugárúton álló Kino International nem csak moziként, hanem Kelet-Berlin NDK-s múltjának látványos mementójaként is figyelmet érdemel. Építészetileg igazi modernista gyöngyszem, belsejében pedig a nyomasztó kommunista diktatúra apró, élvezhető momentumait megőrző, hangulatos időgép.

fortepan-hunyady_jozsef-1969-2

Előző posztomban igyekeztem általánosan bemutatni Berlin egyik legmonumentálisabb építészeti teljesítményét, a Karl Marx sugárutat. A sugárútnak azonban vannak önmagában is különleges elemei: ezek közül a legérdekesebb és leglátványosabb talán a Kino International (remélem, az olvasó megbocsátja, ha ezt a nevet nem fogom magyarul, Nemzetközi Moziként használni).

A Kino International a Karl Marx sugárút építésének második ütemében készült, 1961 és 1963 között épült fel. Ez már az az időszak volt, amikor az építészeknek nem kellett a sztálinista szocreál elvárásoknak megfelelniük (ne feledjük, épp 1961-ben kapta új nevét a sugárút), s így visszatérhettek a modernebb, funkcionalistább felfogáshoz.

A nép jólétének szolgálatában
A mozit Josef Kaiser és Heinz Aust, a sugárút fejlesztéséért is felelős építészek tervezték. Kaiser elképzelései alapján ekkoriban több munka is nagyjából egyszerre valósult meg. Pár száz méternyire a Kinótól 1962. október 5-én nyitott a Kozmosz mozi, amely az NDK legnagyobb ilyen jellegű létesítménye volt. Egyszerre akár 1001 néző is élvezhette a filmeket – nem csoda, hogy emiatt főleg itt tartották a premiervetítéseket. A berlini fal lebontása után továbbra is moziként működtették (korszerűsítve 3400 férőhelyes multiplexszé változott) egészen 2005-ig – rá egy évre átalakították rendezvényközponttá és azóta is ezt a funkciót tölti be.

A Kino International közvetlen közelében is sorra nőttek ki a földből a különféle épületek. Mögé húzták fel például a 13 szintes, 375 férőhelyes és 200 személyes étteremmel bíró Berolina hotelt (tervezője Günter Kunert), amely kék kerámia burkolatával igen érdekes látvány lehetett. Mindez azonban ma már nem csodálható meg, hiszen 1995-ben a szálloda bezárt, 1996-ban pedig elbontották, hogy aztán a helyére egy hasonló, egy szinttel magasabb tömbházat húzzanak fel. Ebben jelenleg városigazgatási intézmény működik.

A mozival szemben, 1964-re épült fel a ház sarkán egy égbe törő Szputnyikkal is bíró Moszkva kávézó, amely annak az elképzelésnek a folytatása volt, miszerint a sugárúton kapjanak helyet a szocialista testvérállamok fővárosairól elnevezett, és azok jellegzetes ételeit, italait felszolgáló vendéglátó egységek (ilyen volt többek között a Varsó kávéház és a Budapest étterem). A szovjet államhoz méltóan hatalmas (600 főt kiszolgálni képes, több mint 100 főt foglalkoztató) kávézó belső átriummal is rendelkezett és bár jelenleg is igen jó állagúnak tűnik az épület, ottjártunkkor sajnos zárva volt (hogy csak átmenetileg-e, arról nem találtam információt). Bejárati nagy, a Szovjetunió népeinek életéből címet viselő mozaikja (alkotója: Bert Heller) viszont így is megtekinthető.

A Kino Internationalhoz visszaballagva még érdemes megemlékezni a mellette álló, egykori Mokka Tej- és Jégbárról is. A Walter Franek által tervezett vendéglátóhely hasonló szellemben fogant, mint a környék egyéb szolgáltató épületei (földszintes épületek hatalmas üvegfronttal, sárga kerámiaburkolattal). A bár a fiatalok kedvelt szórakozóhelye volt, mivel diszkó is üzemelt benne (Thomas Natschinski zenész még dalt is írt erről Mokka Milch Eisbar címmel). Népszerűsége azonban csak az ország újraegyesítéséig maradt fenn, az 1990-es évek közepén nyílt meg falai között a ma is működő Alberts étterem, illetve egy éjszakai mulató.

Optimista tragédia
De térjünk vissza a mozihoz és miután körbejártuk, térjünk be végre a Kino Internationalba. A mozi 1963. november 15-én nyílt meg – a kelet-német filmgyártás gyengeségét jelzi, hogy egy szovjet mű volt a premierfilm, mégpedig Samson Samsonov orosz forradalmat megéneklő történelmi drámája, az Optimista tragédia (amely hazájában az év igazi blockbustere lett 46 millió nézőjével).

Berlin, Kino "International", Nacht
A Kino International megnyitója 1963-ban / Kép forrása: Wikipédia – Bundesarchiv

Az épület igazi modernista gyöngyszem, ultraszéles vásznú csoda az ultraszéles sugárút nyugati harmadának szívében. Bár körülötte magasabb házak sorakoznak, így is kitűnik közülük: a barna, kőburkolatos lábazaton fekvő, felfelé ívelődő, fehér kubus olyan hatást kelt, mintha egy hatalmas hajó emelkedne ki a hullámok közül (Noé bárkája a filmóceánban).

De nem csupán ez a robosztus tömböt kecsessé tevő ív az, amely igazán emlékezetessé teszi a Kino Internationalt. Kimondottan látványos a lábazatból kiugró homlokzati része is, amely a moziban aktuálisan futó film vagy az ott zajló esemény plakáthelye mellett egybefüggő üvegfal. Mindez persze belülről még elképesztőbb hatást kelt, de erről majd később. (Viszont sajnálatosan úgy időzítettük mostani utazásunkat, hogy ez az üvegfal épp fel volt állványozva, megfosztva minket az összkép maximális élvezetétől, illetve a frontfotózástól. Azóta elvileg már újra teljes pompájában tündököl az épület.)

Az üveges főhomlokzaton túl szintén meg kell említenünk a többi három fal díszeit is: körben Waldemar Grzimek, Hubert Schiefelbein és Karl-Heinz Schamal szobrászművészek 14 domborműve látható (oldalt 5-5, hátul 4), amelyek összefoglaló címe az, hogy A mai emberek élete. A vésett reliefek valóban mindennapi, idilli szocialista pillanatokat (napon sütkérező és táncoló család; orvosi vizsgálat; előadás az atomenergia hasznos és békés voltáról; légi úton érkező csomagra váró traktorosok; helikoptert bámuló munkások; labdázó fiatalok; motorkereket cserélő ejtőernyősök; állatkertben pihenő család; színházi jelenet; tanórán ülő diákok; gyárban dolgozó munkások; gyerekek a játszótéren; padon ülő szerelmesek; egy lány és két fiú ismerkedése) jelenítenek meg.

A belső kialakítás terén sajnos nem találtam igazán jó és használható archív fotókat arról, milyen is lehetett a foyer vagy a kávézó, esetleg maga a moziterem (bár az kiderül az épület német Wikipédia-oldalán, hogy Erich Honecker széles mosollyal tudott örülni a nézőtéren a pártvezetők számára extra lábhellyel kialakított sorban), ám valószínűleg nem állok távol a valóságtól, ha azt mondom, hogy a beltér mostani kialakítása olyan, mintha legalább 30 vagy még inkább 40 évet visszarepülnénk az időben. A lábazat és így a bejárat előtt álló, fémkeretes vitrinek (benne az aktuális filmkínálattal), a szintén fémkeretes üvegajtók, a jegypénztár már előrevetíti, mi vár minket a „hajó” gyomrában. A hatalmas, gyönyörűen megvilágított, szemben lambériás előtérben csupán egy fánkformájú ülőalkalmatosság várja magányosan, hogy valaki megpihenjen rajta. Innen balra és jobbra is indul egy-egy lépcsősor: a szőnyeggel fedett fokokra lépve az időutazást még inkább fokozó, ismerősen és jólesően áporodott illat csaphatja meg az orrunkat, hogy aztán az emelkedő végére érve újabb csoda fogadjon minket.

A főhomlokzat üvegfalas része, illetve az oldalsó életképek itt nyernek csak igazán értelmet. Az egyetlen, 551 férőhelyes moziterem előtt található kávézóban leülve ugyanis szintén mozizhat az ember: a nagy, széles üvegfelületen át, belülről, de mégis kívülről szemlélheti a Karl Marx sugárút mindennapjait. A kávézó berendezése szintén múltidéző: a díszes csillárok, az itt is felbukkanó lambéria, a fémvázas, fakarfás, vörös posztós fotelekbe beleülve, a szemközti Moszkva kávéház Szputnyik-műholdját meglátva azonnal elönthet minket a szocialista életérzés minden nyomora és öröme.

kino-international-logo

A mozinak egyébként igazi hibája éppen egyetlen vetítőtermében rejlik (amelyet az évek során folyamatosan fejlesztettek, Kelet-Németországban például itt volt először Dolby Stereo-hangzás az 1980-as években): így egyszerre csak egy filmet tudnak adni, amire ha teszem azt csak 5 néző kíváncsi, akkor igencsak kihalt az egész épület. Ugyanakkor a fesztiválok (például a Berlinale), premierek, egyéb események azért bőven meg tudják tölteni a Kino Internationalt, amelyet szerencsére otthonához, a Karl Marx sugárúthoz hasonlóan megőriztek nagyjából eredeti formájában az utókornak. Sőt, a helyiekből az irónia sem veszett el, hiszen az eredetileg pártvezetőknek és VIP-vendégeknek kialakított fogadóterem ma bulihelyszínként a Honecker Lounge nevet viseli.

Vékony Zsolt

Címlapkép forrása: Fortepan / adományozó: Hunyady József.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s