építészet

Bodon Sándor, a holland modernizmus magyar mestere

Bodon Sándor Hollandiában futott be igen szép építészeti karriert – ennek jártunk részben utána a közelmúltban.

_MG_8677

Nem mondok azzal újat, hogy magyar (származású) építészeknek szerencsére nemcsak itthon, hanem a világ számtalan pontján volt alkalmuk kipróbálni magukat, elég csak például Sajó Istvánra, Hugyecz Lászlóra, Gonda Károlyra, Forbát Alfrédra, Breuer Marcellra, Pierre Vagóra, Weiner Tiborra, Goldfinger Ernőre, Zöldy Emilre, Finta Józsefre, Polónyi Károlyra, Szabó Istvánra, Ázbej Sándorra gondolni. Egyeseknek viszont arra már nem nyílt módjuk, hogy komolyabban Magyarországon is dolgozhassanak (lásd Breuer Marcellt, Hugyecz Lászlót, Pierre Vagót vagy Goldfinger Ernőt), persze köztük olyan is akadt, aki talán nem is akart. Fenti illusztris névsorba illik Bodon Sándor neve is, aki a sikertelen magyar próbálkozások után Hollandiában találta meg a szerencséjét.

20191008_220215
Bodon Sándor / Kép forrása: Alexander Bodon (Architektúra-sorozat)

Bodon Sándor 1906. szeptember 6-án, Bécsben látta meg a napvilágot. Apja a neves magyar belsőépítész-bútorkészítő Bodon Károly volt, aki hasonló pályát szánt fiának is: Sándor kitanulta az asztalos és kárpitos szakmákat, majd az iparművészeti főiskolán folytatta tanulmányait. Itt olyan neves szakemberek mellett mélyíthette el tudását, mint Györgyi Dénes, Weichinger Károly, Kozma Lajos vagy Kaesz Gyula. Utóbbi roppant nagy hatást gyakorolt Bodonra, hiszen ő volt az, aki egyrészt meglátta a tehetséget a fiúban, biztatta arra, hogy ne adja fel modernista nézeteit, illetve javasolta neki, hogy ösztöndíjjal térjen vissza Hollandiába, ahol gyerekként korábban már megfordult (a Gyermekvédő Liga 1919-ben szervezett külföldi nyaralástatásai keretében).

Mindez meg is pecsételte a fiatal belsőépítész-építész sorsát. Miközben az amszterdami olimpiai stadiont is tervező Jan Wils mellett gyakornokoskodott 1926-ban, megismerkedett a a Bauhaus melletti másik legfontosabb mozgalommal, a De Stijl-lel, s annak fontosabb személyiségeivel (Cor van Eesterennel, Theo van Doesburggal, Gerrit Thomas Rietvelddel, Huszár Vilmossal). Mindez igencsak inspirálóan hatott rá.

Budapestre hazatérve a Széchenyi-fürdő bővítésén fáradozó Francsek Imre, majd Dénes Gyula építészirodájában kezdett el dolgozni, ugyanakkor folyamatos küzdelmet folytatott azért, hogy a Horthy-korszak neobarokk tombolása közepette modernista elképzeléseit megvalósíthassa – kevés sikerrel. Végül inkább az emigrálás mellett döntött, 1929-ben Hollandiába költözött, s ott is tevékenykedett egészen 1993-as haláláig. Ide kívánkozik, hogy a remek Architektúra-sorozatban 1977-ben megjelent Alexander Bodon című, informatív, bár szövegében kissé szerény, képanyagában viszont erős könyv (rejtély, miért nem Bodon Sándor lett a címe) említést tesz arról, hogy Bodonnak az 1930-as években (külföldről irányítva a munkát) alkalma nyílt Vély Miklós vegyész budapesti lakását berendeznie. Ugyanakkor erről nem maradt fenn semmilyen pontosabb adat, terv vagy fotó. Vagyis Bodonnak sajnos egyetlen önálló, Magyarországon megvalósult munkája sem maradt meg az utókornak (pedig a könyv szerzője, Juhász László a lakást az egyik első, hazánkban megvalósult konstruktivista szellemben kialakított lakóhelynek titulálta – izgalmas lehetett).

Holland pályakezdés: „kvalifikálhatatlan gyalázás”
Ahogy a fiatal pályakezdőknek általában (főleg külföldiként), úgy neki sem indult könnyen a karrierje, bár a művészvilágban egészen jó kapcsolatokat alakított ki (tagja lett a De 8 avantgárd csoportnak), illetve fokozatosan szakoktatóként is egyre nagyobb nevet szerzett (Paul Citroen festőművész magániskolájában dolgozott, majd át is vette annak irányítását, amíg a háború során a németek be nem tiltották működését).

schroder-dupont
A Schröder és Dupont könyvesbolt / Kép forrása: Új Építészet

Az első áttörést 1932 jelentette, amikor a Schröder és Dupont cég őt bízta meg új, amszterdami könyvesboltjának kialakításával. Az igazán friss szellemiségű, funkcionálisan jól szervezett, letisztultan látványos üzlet rögtön kiverte a biztosítékot a konzervatív hollandoknál (és főleg a holland építészek egy részénél). A Tér és Forma 1933-ban a helyi sajtót szemlézve be is számolt a „botrányról”. Idézik, hogy a legtöbben a helyszín, vagyis a város egyik régi csatornája, a Keizersgracht hagyományainak figyelmen kívül hagyását kifogásolták. A csatorna mentén ugyanis akkoriban gyakorlatilag elvárás volt a nyerstégla házak és homlokzatok építése, illetve rendelet szabályozta, hogy tilos fényreklámokat alkalmazni. Ezen elvárások azonban a könyvesbolt esetében nem valósultak meg, sőt, a kirakat remekül kombinálta a hatalmas üvegfelületeket és az acélkereteket, s így maximálisan elérte célját: kiütött a megszokott látványból, s ezáltal könnyebben az olvasni vágyók célpontjává tudott válni.

Persze valahol érthető a hollandok ellenkező reakciója is, hiszen szinte mindenki járt már úgy, hogy felháborodott, ha egy megszokott utcaképet valami új, számára esztétikailag kifogásolható elemmel bővítették (Budapesten például a mai napig vita tárgyát képezik a Duna-parton megépült Finta-szállodák), ugyanakkor az értetlenkedés sok helyen kissé túlzásba esett. Idézem (a Het Volk lapot szemléző Tér és Formát):

„Mikor ezt a förtelmes vandalizmust, ezt a mi legszebb csatornánk megszentségtelenítését megláttam, föltettem magamban a kérdést, vajjon ki követhette el ezt a gyalázatot. Nem tudtam elképzelni, hogy egy holland mester, bármelyik is képes lenne ilyesmire. Tehát informálódtam, kinek a lelkét terheli e mű, s örömömre azt hallottam, hogy nem hollandus követte el e bűnt. A könyvkereskedő Magyarországból hozatott egy építészt, aki aztán elintézte neki ezt az ügyet. Nem szidom azt az embert, aki félretolva a holland építészeket, egy magyart eresztett rá a grachtra — »hisz egy disznó nem lehet gyöngyök szakértője«, s a magyart sem fogom bántani, ki nem értve a csatorna szépségeit, kiélte magát abban, mit ő művészetnek nevez.”

 

Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy a könyvesbolt ilyetén megvalósításának akadtak pártolói is, akik szintén hangot adtak ennek, s védelmére keltek Bodonnak (szintén a Het Volkban, válaszolva a fenti idézetet írónak):

„Nem szándékozunk polémiába bocsátkozni arra vonatkozólag, hogy mennyiben egyeztethető össze Polák úr idegengyűlölete szocialista érzelmeivel. De mi, építészek, kik sokra becsüljük a külföldi kollégáinkkal való együttműködést, s akik érezzük, hogy ebből az internacionális együttműködésből az építészetnek haszna van, tiltakozunk az ellen, hogy Hollandia egyik nagy napilapjában ez ellen a gondolat ellen agitáljanak, azzal a mindenképpen személyesen sértő kifejezéshalmazzal, amivel egy magyar építészt támadnak meg — csak azért, mert az illető magyar. Polák úr további kritikájára, mellyel az ismert munkát ilyen kifejezésekkel illeti, mint »kvalifikálhatatlan gyalázás« — »förtelmes vandalizmus« — »szennyezés« nem reagálunk, mert ezen a nívón nem szándékozunk Polák úrral vitába bocsátkozni.”

Modernsége ellenére egyébként maga az üzlet abszolút magán viseli a klasszikus hollandus építészeti jegyeket: a hatalmas üvegablakokat, az utcától beljebb húzott, kissé szűkös bejáratot, a praktikus letisztultságot, az ügyes térkihasználást. Az üzletet Bodon galériásan alakította ki, sűrű polcrendszerrel, a lépcsőket és a galériát övező, szép csőkorlátokkal, a könyvekbe való rövid beleolvasást szolgáló, csővázas ülőkékkel. Ráadásul arra is gondolt, hogy a könyveket ne kelljen fel- és lecipelni a galériára, illetve a galériáról: erre egy oszlopba rejtett liftet alakított ki.

 

Az üzlet a jelenben művészeti galériaként működik: belépve a Borzo Gallery nevet viselő helyre a kedves tulajdonostól (vagy alkalmazottól) megtudtuk, hogy valamikor a második világháború után történt a funkcióváltás és akkoriban komolyabb átalakításokat is végrehajtottak. A jelentős múlttal bíró, főleg a minimalista és konceptuális művészetet bemutató Borzo aztán az 2000-es években hozta itt létre bázisát, ráadásul Wiel Arets építész segítéségével megpróbálták nagyjából restaurálni az eredeti Bodon-kialakítást, amely roppant dicséretes dolog (persze könyvespolcokra és az oszlopba rejtett könyvliftre nem volt szükségük, illetve az eredeti színezést is felváltotta a galéria koncepciójához jobban passzoló fehér festés). Ha valaki Amszterdamban jár, mindenképpen érdemes felkeresnie a helyet és részben átélni, milyen lehetett az 1930-as években egy magyar építész felfogása szerint kialakított üzletben nézelődni. Sőt, még fotózni is szabad a roppant hangulatos belső térben.

Fő műve: a RAI
Bodon karrierjét szerencsére nem akasztották meg a könyvesboltot ekéző kritikák, sőt, igazából meghozta neki az áttörést, és fokozatosan egyre több megbízást kapott (igaz, egészen 1945-ig nem tudott saját irodát alapítani). Lakóházakat, lakónegyedeket, kiállítási pavilonokat, üzleteket, raktárakat tervezett. (Megbízásainak száma egy idő után olyan szintet ér el, hogy kénytelen társulni: 1955-ben belép J. P. van Bruggen, Geert Drexhage és J. J. Sterkenburg mellé egy közös tervezőirodába. Bár erről pontos adatokat nem találtam, de Juhász László könyvében azt írja, hogy némi személycserét követően a cég Drexhage, Sterkenburg, Bodon és Vestra néven működött tovább: Drexhage és Bodon önálló tervezőként, Sterkenburg és Vestra pedig statikusként, illetve építésvezetőként vett részt a közös munkában.)

1951-ben kapja meg a felkérést, hogy készítse el a Rijwiel en Automobiel Industrie (RAI) amszterdami kiállítási és kongresszusi épületkomplexumát. A feladat egyszerre volt megtisztelő és hatalmas kihívás: az első ütemben 10 éven át tartó munka viszont abszolút beérett. Az 1961-ben megnyitott gigantikus mű hamar Nyugat-Európa egyik kedvelt kiállítási központjává vált – főleg azért, mert a Bodon irányította tervezőcsoport az átgondolt kialakítás során figyelt arra, hogy a terület gyakorlatilag minden közlekedési módon könnyedén megközelíthető legyen.

 

Az azóta többszöri bővítésen is átesett épületcsoport központi tere a hatalmas, több részre osztható Európa-csarnok, amely íves acélbordáival roppant látványos alkotás (195 méter hosszú, közel 70 méter széles és majdnem 17 méter magas, hasznos területe 13 200 négyzetméter). Bodon már megbízásakor azt mondta, olyan kiállítási teret akar létrehozni, amelyben bentről is látható, odakint milyen az időjárás. Ezt az Európa-csarnok esetében sikerült is megvalósítania, ugyanis a bordaíveket felülvilágítók sávjai tagolják, amelyek gyakorlatilag nappali fénnyel képesek elárasztani a hatalmas teret.

Az Európa mellett további csarnokok, több mint 20 konferenciaterem (élen a szintén Bodon által kialakított, 1965-ben megnyitott konferenciaközponttal), illetve éttermek is találhatóak a komplexumon belül, ahol multifunkciós szárny és parkolóház is létesült már, és hamarosan átadják az egymásra pakolt sajtgerezdeket idéző szállodát, az nhow-t is.

 

Utazásaim során már hozzászoktam, hogy a gondosan szerkesztett terv ellenére sem tudok minden helyszínt teljes valójában megtekinteni: ezúttal éppen a RAI volt az, amelyet az éppen befejeződött, a világ legnagyobb média- és szórakoztatóipari kiállítása, az IBC romjainak több napig tartó eltakarítása miatt nem lehetett jól feltérképezni. Plusz amiatt, mert láthatóan most is épp bővítési munkálatok zajlanak a területen, így az Európa-csarnok elé külön sátrakat is felhúztak, teljesen esélytelenné téve a fotózást. Bekukucskálni mondjuk így is sikerült a csarnokba, ahol elképesztő méretű szeméthalmok várták, hogy elszállítsák őket – remélem, hogy szelektív módon kezelték ezt a sok hulladékot.

Vendégvonzó és –marasztaló helyek
Bodon két amszterdami szállodaépületével viszont már nagyobb szerencsém volt. A város építészetét a két világháború között meghatározó amszterdami iskola képzőművészeti ágát erősítő Hildo Kropról elnevezett híd közelében (amelyet az ő szobrai díszítenek) áll az 1963-ban átadott Apollo Hotel, amely a magyar építész talán egyik legszebb alkotása.

 

Ebben a művében egyszerűen tökéletesre fejlesztette a modernista stílus letisztultságát, illetve a különféle mértani testekből álló épületrészek izgalmas játékát. Nem mellesleg a helyszín is roppant látványossá teszi az összképet, hiszen a Boerenwetering csatorna öt ágának öblös kereszteződésébe telepített, nem bántóan magas szálloda jól mutat a vízpart mentén álló téglaházak gyűrűjében.

A földszint plusz hatemeletes, sárga téglaburkolatú, két, egymás mellett eltolt hotelszárny főként a homlokzatból kiugró, fémkeretes, zárterkélyszerű ablakok precíz rendszere miatt mutatós (remek kontrasztot alkot a halványsárga fal, az üveg és a fekete fémkeret). Mellette áll az első és második emeleten híddal hozzákötött, a part ívét gyönyörűen követő lepényépület, amelyben ma a vezetéknevét viselő étterem üzemel (és eredetileg is éttermi szárny volt).

A másik szálló a RAI közelében létesült, 1969-ben nyitották meg. Az amerikai Esso motorolaj svéd leányvállalata az 1960-as években egyre szélesebb körben elterjedő, autóval történő utazás okán jutott arra az elhatározásra, hogy Nyugat-Európában az autópályák környékére szállodákat épít (körülbelül 1-1 napi autózásra egymástól, kialakítva ezzel az úgynevezett Esso útvonalat). Az összesen több mint 70 Esso Motor Hotel közül három valósult meg Hollandiában, ebből másodikként épült fel az amszterdami 1968-ban, amelyet Bodon Sándor tervezhetett meg. (Az elkészült épület használatba vétele egyébként nem ment zökkenőmentesen: archív fotók bizonyítják, hogy a hivatalos átadást megelőző sajtótájékoztatón felrobbant a légkondicionáló rendszer, nem kis riadalmat keltve a jelen lévőkben, és kellemetlen perceket okozva az üzemeltetőknek.)

 

A széles, téglalap alapú lepényépületen álló, 14 szintes szálloda a belvárostól távolabbi létesítése okán más kialakítású, mint mondjuk az Apollo Hotel. Sokkal zártabb, masszívabb tömb, keskeny, fektetett téglalap alakú szalagablak-sorokkal, a legfelső szinten loggiás kialakítással. Nyilván itt az autópálya közelsége és annak esetleges zajosabb volta is indokolta a befelé fordulást, a kevésbé nyitott kialakítást. Ugyanakkor ez az épület is szép példája a korszak modernista felfogásának, a szélesebb, szintén éttermet rejtő lepényépületre helyezett torony megépülésekor szinte felkiáltójelként jelezte az autósoknak, hová is tudnak betérni megpihenni. Azóta persze már erősen megváltozott a környék képe: számtalan irodaház és szálloda húzta fel szintén magas központjait a környékre, és már nem is az Esso működteti ezt a helyet, hanem évek óta Holiday Inn-ként üzemel.

A házon egyébként sokat dob a mellette létesített kis tavacska, amely némileg enyhíti a kissé rideg, autóutaktól szabdalt környezetet.

Egyéb érdekességek
Az utazás véges volta miatt sajnos nem volt alkalom minden egyes Bodon-épületet meglátogatni, egy-két érdekességre azonban még érdemes kitérni. A magyar építész az 1960-as évek végén tervezhetett irodaházat a Weesperpleinra (a helyi egyetem pszichológiai tanszéke használja), amely fekete-sárga színű homlokzati függönyfala miatt meglehetősen komor hatást kelt (a helyiek koporsónak is csúfolják). Ugyanakkor megvan benne az ekkortájt főleg az Egyesült Államokban felhúzott irodaházak hangulata (lásd például a Skidmore, Owings és Merrill tervezőiroda munkáit), csak persze kisebb léptékben. Az eredeti terveken egyébként két szinttel magasabb épület egyik érdekessége, hogy konkrétan áthalad rajta az egyik utca, név szerint a Voormalige Stadstimmertuin, ezáltal is segítve az ott lakókat, hogy ne kelljen az egész házat megkerülniük munkába vagy hazafelé menet.

 

Szintén érdemes felkeresni a Gijsbrecht-ként működő egykori Halvemaan éttermet az Amstelpark csatornájának partján (a helyszínválasztás itt is nagyon sokat dob az egyébként önmagában is érdekes, fehér falú, nagy ablakokkal hívogató helyen). A Confuciuspleinre ellátogatva azt is megfigyelhetjük, Bodon az 1950-es években miképp gondolkodott a lakóházak kérdéskörében. A hosszú, négyszintes, téglaburkolatú szalagház a masszív, fehér erkélyekkel, túloldalt pedig a függőfolyosókkal arra a logikai elgondolásra lett felépítve, hogy ezáltal a lehető leggazdaságosabban kialakított lakások ugyanolyan benapozásúak (a nagy ablakok külön is segítik, hogy kellő fény jusson be a helyiségekbe), illetve könnyedén megközelíthetőek legyenek.

 

Végezetül, ha Rotterdamig nincs is alkalmunk eljutni, Hilversumba azért érdemes átugrani (Amszterdamból 20 perc alatt odajuthatunk vonattal). Itt áll Bodon egyik korai munkája, amelyhez a Karsten és Merkelbach iroda alkalmazottjaként volt köze: az eredetileg az AVRO (Algemene Vereniging Radio Omroep – holland rádiós egyesület) műsorszolgáltató stúdiójaként szolgáló, az 1930-as években felépített ház abszolút a funkciójának lett alárendelve. Az akusztikai kívánalmak miatt trapézalakú, különálló téglafalakkal kialakított stúdiók készültek, amelyek az épület külső tagoltságát is meghatározták. Az épületszárnyak alatt egyébként alagútrendszert is kialakítottak, a főbejárat fölé pedig 1949-ben helyezték el Pieter Starreveld szobrász De Zaaier (A magvető) című alkotását. (Hilversum egyébként más szempontból is igen érdekes város, de ez majd egy külön cikk témája lesz.)

bodon_sandor-1984-pieter_boersma
Bodon Sándor az Európa-csarnokban / Kép forrása: RKD (Pieter Boersma)

Ebből a rövid kis összefoglalóból is látható, hogy Bodon Sándor igen szerteágazó életművet hagyott maga után, a kezdeti nehézségeket követően szerencsére befogadó közegre talált Hollandiában, ahol meg tudta valósítani modernista elképzeléseit. Szomorú, hogy Magyarországon semmilyen munkája sem maradt fenn, ugyanakkor a tulipánok földjén járva büszkén lépdelhetünk, hiszen egyik honfitársunk meghatározó módon formálta az ottani vidék építészeti arculatát.

Vékony Zsolt

Bodon Sándor, a holland modernizmus magyar mestere” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s